Félelmekkel a szívemben indultam el ötödév második félévében Budapestre. Még az utolsó pillanatban is azon gondolkodtam, hogy vissza kellene mondanom ezt a lehetőséget és jobb lenne itthon maradni. Akik ismernek, azok tudják, hogy nem vagyok egy kalandvágyó ember. Sokkal jobban szeretek otthon maradni, bezárkózni és a saját kis jól megszokott világommal törődni. Nem szeretem a változást, és minden új történés félelemmel tölt el. Sok külső ösztönzésre hallgatva mégis nekivágtam ennek a kalandos félévnek. És utólag átgondolva, egy pillanatig sem bánom.
Az első hetek nehezen teltek, amíg megszoktam az új környezetet, az új embereket, érzéseket. Annyi minden van bennem, mégis nehezemre esik összefoglalni az ott töltött idő emlékeit. Az első és talán legfontosabb, amit kiemelnék, azok a barátok, akikkel együtt mentem. Sokat segített, hogy nem egyedül voltam, hanem több kolozsvári diákkal együtt és úgy érzem, hogy ez az ott töltött idő egy igazi kis csapattá, talán azt is mondhatom, hogy egy családdá formált minket.
Kiemelném még a tanórákat és az istentiszteleti alkalmakat. Leginkább az etika órák ragadták meg a figyelmemet és érdeklődésemet. Minden exortáció után közös ebédre voltunk hivatalosak a tanárokkal együtt. Már az elején feltűnt a tanárok nyitottsága és közvetlensége. A kolozsvári csapatot tanulmányi sétára, közös vacsorára, kávézásra, beszélgetésekre hívták.
A félév során lehetőségem volt részt venni egy ifivezető képzésen és Budapest különböző látványosságai után ellátogathattam Monorra, Pécelre, Győrbe, Nagykőrösre és Visegrádra is. Kiemelném még a színházi előadásokat, a finom kávékat, a mozit, a mély beszélgetéseket és sétákat.
Nem utolsó sorban ennek a félévnek köszönhetem, hogy találkozhattam egy budapesti unokatestvéremmel, akivel véletlenül derült ki, hogy rokonok vagyunk. Hálás vagyok az ott töltött időért, amely kicsit úgy érzem bátrabbá, önállóbbá és nyitottabbá formált.