Mint sok más ember, én is képes vagyok minden szóhoz, érzéshez, emberhez egy dalt asszociálni. Így történt, hogy egész nyáron a Honeybeast Budapest vs London számát hallgatva készültem a budapesti öt hónapomra. Bár tudom, hogy ez a szám nem egy erasmusos kalandról szól, de nekem mindig is a budapesti Duna kékje lesz az igazi kékség, és ez elég volt akkor.
Nem csalódtam. A város a maga szépségében, magyarságában, kulturális központiságában, egyetemi életében, sokszínűségében tökéletesen teljesített. Én, aki mindig pörgésre, eseményekre, hangzavarra vágytam, most belekerültem mindennek a közepébe. Naponta jártam a várost, kiállításokat néztem, színházba mentem, szaladtam a Margit szigeten, láttam az Országos Szécsényi Könyvtár alagsorát, tanúja és résztvevője voltam a Poket zsebkönyvek offline csoport születésének, az amerikai premier előtt láttam a Legendás állatok és megfigyelésük második részét. Mindenekelőtt pedig embereket ismertem meg.
Amilyen félve érkeztem én a Budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemre (EHE), olyan gyorsan sikerült beilleszkednem a közösségbe. Közöny vagy esetleg elutasítás helyett kíváncsisággal fordultak felém. Az Evangélikus Teológus Otthonban (ETO), úgy, mint a JZsUK bentlakásában, teológus és nem teológus együtt él. Az én szobatársam jogot tanul. Január végére már olyanok voltunk egymás számára, mint akik évek óta ismerik egymást. Ugyanakkor az EHE hallgatói is maguk közé fogadtak. Szinte mindenkivel volt közös órám. Ők voltak azok, akik hitelvi kérdésekkel - és csak kérdésekkel - fordultak hozzám. Kíváncsiak voltak, végighallgattak, és elgondolkoztak azon, amit mondtam. Felemeltek unitáriusságomban. És felemeltek székelységemben is. Az az érdeklődés, amellyel felém fordultak, hatástalanított bennem minden gátlásosságot és bizonytalanságot. Lélekmelengető volt újra és újra elmondani, hogy ki vagyok és mit hiszek.
Az egyetemen olyan tanárok tanítottak, akik nem feltétlenül ragaszkodnak a keretekhez, nem félnek a kérdésektől, bátorítanak és támogatnak, közben meg a követelményeikhez hűek, és vizsgán „megdolgoztatnak”. Olyan órákat hallgathattam, amikre itthon nem lenne lehetőségem, például: Isten és a teológia női arca meg, Önismeret, ami istenképeink vizsgálatát foglalta magába. Ezekről az órákról nagyon sok mindent hoztam magammal, például megértettem és kipróbáltam a bibliodrámát. Tartottam evangélikus egyetemistáknak és tanároknak áhítatot, és én is végighallgattam sok evangélikus áhítatot. Még a tablón is ott leszek (az EHE-n 5 évente készítenek tablót, amin minden diák és ösztöndíjas szerepel). Megismertem két másik külföldi teológust: a német Simont és a finn Noorát. Érdekes volt angolul azt magyarázni, hogy egy az Isten. Tőlük is sok mindent tanultam hitről, emberségről, a kultúrájukról, az egyetemükről.
Ott-tartózkodásom alatt próbáltam a budapesti unitárius ifjúság életét is kicsit feldobni. Találkozókat szerveztünk, ezeken játszottunk, beszélgettünk, és egyszer elmentünk kirándulni is. Ez a „projekt” kissé nehézkesen ment, mert időbe telik, amíg az ember felveszi a budapestiek életritmusát. Meg kell találni azt a hangot, amin lehet velük kommunikálni. Az adventi időszakban egy ifjúsági istentiszteletet is tartottam a Bartók Béla egyházközségben, ahol a nagyvárosi fiatalokhoz próbáltam szólni. Talán ekkor éreztem rá egy kicsit az egésznek az ízére.
Elvárásaimat túlteljesítette ez az öt hónap, félelmeimből semmi sem valósult meg. Minden percét élveztem, tanultam alkalmazkodni, tanultam másokról és magamról, a hitemet még jobban elmélyítettem, és még az angolt is gyakorolhattam egy magyar egyetemen. Ezekért ajánlom, hogy vágjon bele, aki teheti. Szerintem minden diáknak járna egy ilyen félév, és nem kell sok, csak pár papír, meg egy kis bátorság. Hálás vagyok az egyetemnek és a tanáraimnak, hogy lehetőséget adtak, elengedtek és még az ott szerzett jegyeimet is elfogadták. Hálás vagyok az EHE és az ETO közösségének, hogy befogadtak és felemeltek. Mindenekelőtt pedig hálás vagyok Istennek, hogy adott bátorságot belevágni ebbe az egészbe, végig fogta a kezem, vigyázott rám és támogatott.