Talán kicsit túlzás lenne azt állítani, hogy a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonba érkezve olyan érzésem támadt, mintha haza érkeztem volna, de azt biztosan kijelenthetem, hogy bár egy egész év telt el a legutóbbi ottlétem óta, ez az idő legfeljebb egy-két hétnek tűnt, amikor idén nyáron ismét beléptem az intézet kapuján.
Szinte minden ismerős volt: a kollégák, az épületek, a táj és a program is. A „a páciensek” (ha lehet így nevezni őket) teljesen új, ismeretlen arcokat viseltek. A különböző arcok mögött mégis hasonló történetek húzódtak meg idén is. Az élet sokféle viharában megtépázott sorsok, családi drámák bontakoztak ki az egyéni beszélgetések során, amelyek után nekem is, akinek elvileg az evangélium hirdetése lenne a feladatom ilyen helyzetekben, nehéz volt megszólalnom. A rengetek figyelmet, energiát és lelki erőt igénylő beszélgetések mégis sok mindenre tudtak tanítani. Ebben az intézetben az ember testközelből tapasztalhatja meg, hogy mit jelent, amikor valakinek csak az isteni kegyelem, a megbocsátás jelenti az egyetlen kiutat az életre. Az ott eltöltött hetek alatt erre a kegyelemre próbáltam én is rámutatni. A feladataim elsősorban az esti áhítat, bibliaóra, illetve istentisztelet megtartására korlátozódott, s ezek lehetőséget adtak arra, hogy megszólaltassam az evangéliumot. Ugyanakkor igyekeztem teljes mértékben beépülni az ottani közösségbe, hogy minél kötetlenebb helyzetekben tudjunk eszmecserét folytatni a bentlakókkal. A reggeli tornáktól kezdve, a sportoláson keresztül egészen a munkaterápiáig, próbáltam mindenben aktív szerepet vállalni.
Talán mondhatom, hogy a tavalyi szakmai gyakorlathoz képest, idén valamelyest felkészültebben vagy tapasztaltabban vágtam neki a feladatnak, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt évben lelkigondozást is tanultam, ami elméleti megalapozást adott a beszélgetések levezetéséhez. Néhol ez az elméleti tudás könnyebbséget, néhol, kicsit jobban átérezve a felelősség terhét, nehézséget jelentett, nagyobb odafigyelést igényelt.
A végső következtetést levonva, úgy gondolom, hogy a tavalyi, illetve az idei év szakmai gyakorlatának a tapasztalata hozzájárult ahhoz, hogy hitben megerősödjek és jobban tudjam végezni azt a hivatást, amit Isten bízott rám. Bárkit, aki a beszámolót olvassa tiszta lelkiismerettel bíztatok, hogyha lehetősége lesz hasonló élményekben részesedni, ne habozzon élni vele.