You are here

Kolcsar Norbert Jozsef (96) · 2019 · beszámoló

Közzétette Kolcsár Norbert... · Csü, 2019/04/18 - 22:54

2018 szeptemberétől, 2019 januárjáig egy szűk félévet, tanultam, Miklós Tamás évfolyamtársammal együtt, a Tiszán Inneni Református Egyházkerület lelkészképzésének fellegvárában, vagyis a Sárospataki Református Akadémia intézményének falain belül.

Ha össze kellene foglalnom az ott töltött időt egy mondatban, akkor azt mondanám, hogy: olyan volt, mint egy nagy kirándulás, mint egy hosszú vakáció. Kirándulás azért, mert egy eddig számomra ismeretlen vidéket ismerhettem meg, sőt az oda vezető út is egy külön kalandnak tekinthető. Ha jól számoltam, akkor nagyjából 750-800 kilométerre lakom Sárospataktól, ahová sajnos nem találtam közvetlen járatot, sem buszt, sem vonatot. A legköltséghatékonyabb megoldásnak végül a vonatot választottam, ami viszont kevésbé idő- és türelemtakarékos. Egyszeri utazás számomra, vonattal, összesen tizenhét és fél órába, valamint hatszori átszállásba került, a költségektől eltekintve. De tetszett. Tetszett, mert rengeteg újdonsággal találkoztam, az anyaország olyan vidékeit, személyeit és szokásait ismerhettem meg, amit egy egyszerű autóút során biztos, hogy kihagytam volna.

Többször kellett várnom néhol a csatlakozásra, akár egy órát is, s ez idő alatt felfedezhettem a városok állomásait és szűkebb környéküket. Észrevettem, hogy más az ottani emberek mentalitása a hazaiakhoz képest. Úgy mondanám, hogy rendszeretőbbek, s igényesebbek a környezetük tisztaságára is. Arról nem is beszélve, hogy a magyar vasútközlekedés modernebb és utasbarátibb, mint az itteni. A lényeg, hogy már az odavezető út is megérte számomra, hogy felkerekedjek és világot lássak.

De az utazás még nem ért ennyivel véget. Sárospatakról is utazgattam, bejárva néhány környező települést, valamint a legközelebbi városokat, mint Miskolc, Nyíregyháza és Tokaj. Magának Sárospataknak pedig nem sok utcája maradt, ahová ne tettem volna be a lábam. Meglátogattam a híres sárospataki Rákóczi várat, a város közeli dombok ölelte tengerszemet is, amely jó ideig malomkő bányaként üzemelt. Akadt helyi teológus diák jó számmal, aki szívesen körbevezettek a városban, sőt a környező falvacskákba is elkalauzoltak, hisz a vidék híres bortermelő települései készítik Tokaj Hegyalja nem titkolt kincsét, az aszúbort. Egészen összebarátkoztam ez idő alatt a borászattal, főleg a borkóstolással, hisz olyan minőségi bort, azon az áron aligha találhatnék itthon, s volt szerencsém megismerkedni néhány helyi borásszal, forgalmazóval is, így néha első kézből tapasztalhattam meg a vidék bortermelői szokásait, s előnyeit, így eljuthattam néhány tradicionális borpincébe, sőt egy igazi tokaji szüreten is részt vehettem. Mellékesen megemlítem, hogy Sárospatak szórakozóhelyek tekintetében nem igen bővelkedik, de hadd súgjam meg azt, hogy ha a jó emberekkel barátkozunk össze, akkor jó társaságba is kerülhetünk. Vagyis megismerhetünk olyan szórakozóhelyeket, amelyeknek inkább visszajáró vendégei vannak, s ha mi is rendszeresen visszajárunk, akkor hamar egy jó kis társaságba csöppenhetünk, akik ugyan nem teológusok, de helyiek, és mindig tudnak ajánlani valami újdonságot, valami felfedeznivalót a városban és környékén. Nos, nagyjából ezek azok az okok, amiért egy nagy kirándulásként éltem meg ezt a pár hónapot, s jómagam jó kirándulónak, turistának tekintem, hisz, igyekeztem megragadni minden lehetőséget.

Miért volt vakáció is egyben ezen időszak? Hát a pihenés miatt. Volt időm pihenni, társaságban lenni, olvasgatni, olyat, ami nem teológia, filmezni, megalapozni új hobbikat, szóval volt időm magammal foglalkozni, kicsit összeszedni magam, körülnézni s elgondolkodni, hogy hová is tartozom és merre tartok. És a tanulás? Nem azért mentem oda? Bevallom őszintén, hogy nem. Persze ez nem azt jelenti, hogy hanyagoltam, ahol csak tudtam. Nem. Csupán azt jelenti, hogy elvégeztem a kötelező feladataim, vagyis ugyanúgy végigtanultam egy hónapot, egy szessziót, mintha itthon maradtam volna. Sőt! Kellemes meglepetésemre úgy érzem, hogy többel is maradtam az ismeretszerzés kapcsán, mint azt az elején számítottam. Ugyanis érdekes helyzet alakult ki. Mivel a számomra kötelező tantárgyak nagy része, amikkel el kellett számolnom itthon, Sárospatakon éppen abban a félévben, éppen azok, nem voltak meghirdetve, ezért csupán kettőnknek, hogy teljesíteni tudjuk az itthon elvárt feltételeket, meghirdették őket. Mi pedig, mint lelkes magántanulók, hűségesen jártunk, a nekünk fenntartott magánórákra. Ezen alkalmak külön élményként hatottak rám, hisz megtapasztalhattam, hogy milyen egy osztályközösség nélkül részt venni az órákon, ami nem is akkora hátrány, mint gondoltam. Több idő volt így mindenre, nos a tananyag részletes leadására is, igen, de főleg több idő volt személy kapcsolatba kerülni, vagyis ismerkedni a tanárral is. Bevallom, hogy tetszett ez a közvetlenebb oktatási módszer, s nem csak azért, mert jobban kellett óráról-órára készülni, ami megkönnyítette a vizsgára való felkészülést, hanem főleg azért, mert több esetben is észre vehettem, hogy mi az, amiért a tanár szereti azt a tantárgyat, s rákérdezhettem olyan dolgokra, ami miatt én is megszerethettem.

A közösségről lenne mit meséljek, de megpróbálom röviden összefoglalni. Eddig, valahányszor meséltem az itthoniaknak az ottani közösségről, úgy tűnt, hogy nem igen tudják elképzelni, hogy milyen is lehet. Az biztos, hogy kevesen vannak, aminek szerintem több előnye van, mint hátránya. Személy szerint úgy tapasztaltam, hogy befogadóak, érdeklődőek, lehet, hogy mert kíváncsiak az újdonságra, de szerintem azért, mert ezt tanulták, így vannak úgymond „szoktatva”, ezt látták a nagyobbaktól és ezt viszik tovább. Érdekes, hogy nem nagyon láttam köztük, úgymond „klikkesedést”. Persze, vannak szűkebb baráti körök, de azok is meglepően nyitottak. Akik elzárkózottabbak, azok a lányok, de szerintem csak azért, mert külön épületben laknak. Én is jóformán mindenkivel szóba tudtam és szóba is álltam, még a gyakornokokkal is, akik nem is bentlakók, ők is valamiért természetesnek tartották, hogy szóba álljanak a cserediákokkal, sőt, volt, aki meg is keresett. Lényegében úgy érzem, hogy jól beilleszkedtem, habár nem volt nehéz. Minden héten kétszer elmentem a fiúkkal focizni, hétvégente társasozni a közösségibe, vagy pizzázni. Aztán volt akikkel bowlingozni, biliárdozni, s nem egyszer mozizni is elmentem. Minden a diákság által szervezett rendezvényre meghívtak, s el is várták, hogy rész vegyek, sőt még a teológiai rendezvényeken is nem puszta vendéggént tekintettek rám, hanem olykor felkértek, hogy segítsek a szervezésben is. Számomra a közösségi élmények csúcspontját a karácsonyi kántálás jelentette, amikor is úgy 20-25-en elmentünk szinte az összes tanárhoz kántálni, ott éltem át leginkább a közösségi szellemet, s kifejezetten jólesett azt érezni, hogy nem lógok ki közülük.

Végül is kiváltság volt cserediákként pataki diáknak lenni, s nem csak az imént említett okok miatt, hanem azért, mert megbecsültek, mert megtiszteltetésnek tartották azt, és ezt el is mondták, hogy őket választottam, hogy elmentem közéjük, messze idegenbe, és jól éreztem magam, hogy egy kis másságot, újdonságot vittem a közösségükbe. Ha egy rendezvényt tartottak, amelyen nyitott kapukkal várták a városiakat is, mindig felállítottak kettőnket és bemutattak, hogy mi vagyunk a kolozsvári cserediákok, akiket minden kétséget kizáróan biztos vagyok benne, hogy szeretettel fogadtak. Az itthoniak egy kissé szegényesnek tartják őket, mert kevesen vannak. De én most és máskor is tanúként lépek ki és jelentem, hogy: igenis ők gazdagok! És nem csak azért, mert hozzánk hasonlóan tetőtől-talpig felújított épületben tanulhatnak és lakhatnak, a könyvtáruk bőségéről és látványáról nem is beszélve, hanem azért gazdagok, mert amijük van, megadatott számukra, azt megbecsülik, ápolják és gondozzák. Hálásak a Jóistennek a kicsiny közösségükért, tanáraikért és a lehetőségért, hogy ott lehetnek, ott tanulhatnak.

Visszagondolva egyáltalán nem bántam meg, hogy részt vettem az Erasmus+ programban, és kipróbálhattam, hogy milyen pataki diáknak lenni, hisz életre szóló élményekkel és kapcsolatokkal gazdagodhattam. Nyugodt szívvel ajánlom másoknak is. Köszönöm a lehetőséget mindazoknak, akik közbenjártak, és segítettek e programban való részvételemben. Főleg köszönöm a sárospataki teológus közösségnek, hogy, megtiszteltek azzal, hogy közéjük tartozhattam, s úgy érzem, tartozom is, mint jó barát.