You are here

Csatári Leila (294) · 2019 · beszámoló

Közzétette Leila · Csü, 2019/09/26 - 11:07

Miért? Talán ez volt az a kérdés, ami legtöbbször felmerült bennem a nyáron. Miért ilyen nehéz keresztyénnek lenni? Miért szenvedünk? Miért van ennyi huncutság, és mosoly a gyermekek arcán a kórtermekben? Mert ennyi csillogó szempárt egy helyen látni egy időben soha nem láttam, mint akkor ott a budapesti Bethesda Gyermekkórházban a szakmai gyakorlatom során.

Még a munkakezdési napunk előtt felkerestük a Bethesdát, nehogy már első nap elkéssünk. Természetesen, senki nem gondolt arra, hogy hétvégén más menetrend van, mint hétköznap. Eltévedtünk, és nem ez volt az utolsó alkalom. A Bethesda két épületben működött: a főépületben volt az adminisztrációs központ, az anyák háza, és minden osztály kivéve a neurológiát, a mentálhigiéné és a rehabilitációs központot. Ennek a három osztálynak az Ilka utcai épület biztosította a helyet. Mi ezeken az osztályokon töltöttünk el egy-egy hetet, majd az akkor megszervezendő dietetikus táborban segítettünk.

A neurológián kezdtünk, ahol epilepsziás gyermekekkel foglalkoztunk, mármint ahogy foglalkozni lehet minden előképzés nélkül. A feladatunk az volt, hogy vizsgálat előtt játszunk a kicsikkel, esetleg addig, míg a szülő és az orvos megbeszélőt tartanak, délután pedig az ott alvós betegekkel ismerkedtünk meg jobban, kártyáztunk, malmoztunk, és új játékokat tanultunk tőlük. Minden egyes gyermek egyedi volt, külön és saját történettel. Érdekes volt mindegyiket felfedezni. Volt olyan kisfiú, aki árva volt, volt olyan másfél éves kislány, aki agysorvadásban szenved, volt egy 5 éves kisfiú, aki egyik napról a másikra némult el. Megismertük Gergőt, aki Magyarországon egyedüliként szenved, egy olyan betegségben, ha megpöccintik az orrát, epilepsziás rohamot kap. 16 éves lány is elmesélte a történetét, akit csak úgy becéztek csodabogár. Ő a bal agyféltekéjének 90%-át elvesztette, ami azt jelenti, hogy a mozgáskoordinációs központja nincs meg, csakhogy a Gondviselés úgy rendezte, hogy ő balkezesnek lett teremtve, és ez a központ a jobb agyféltekéjében van. Talán megrendítőbb esetekkel a mentál higiénia osztályon találkoztunk depressziósok és anorexiások személyében. Egy terápiás héten segítettünk be, ahol autista, figyelemzavaros, hiperaktív gyerekeket figyeltek meg. Megrázó volt személyesen hallgatni egy történetet arról, miért döntött amellett, hogy megvágva a kezét vagy lábát boldogságot érezzen. Itt tanultam azt is meg, mennyit ér az emberi hozzáállás. Egyik anorexiás mesélte, hogy 39 kg-al került be. Az a hét, amikor találkoztunk, már a hatodik volt számára, ekkor szintén 39 kg volt a tömege. Hogy miért? Az egyik ápoló lenézése és lekezelése miatt, így 37 kg-ra lefogyott és 6 hét elteltével ugyanott tartott.

Hogy lehangoló-e ez a kórház? Cseppet sem. Hol terápiás miniló látogat be a kórtermekbe, valamikor a bóhocdoktorok kopogtatnak be, alapítványok önkéntesei nevettetik meg a gyermekeket, operaénekesek altatnak némely beteget, és ott vannak a segítőkész, csupaszív ápolók is. Lehangoló? Életteli.

Külön bekezdést érdemel a dietetikus tábor, ahol 2 nagyszerű orvosnőnek lehettünk segítségére. A táborban ízig-vérig lázadó, feleselő, de szerethető fiatalok vettek részt. A mindennapos előadások mellett, melyek az egészséges életmódról szóltak, naponta izgalmas programok voltak. Soha ne hittem volna, hogy a Városligetben egyszer indián szökdécselni fogok. Olimpiai uszodában úsztunk, állatkertben barangoltunk, sütöttünk, és vízi bicikliztünk velük. S hogy melyik a falusi energia ital? Általuk már mi is tudjuk, hogy a kútbull.

Mentorunk Dominiák Zsolt volt, a kórházlelkész. Neki mindenképp köszönjük, hogy mentorált, hogy lelkigondozott minket. Kihívás kórházlelkésznek lenni. Persze a sok papírmunkától megszabadulva mondhatnánk, hogy könnyebb a dolga, viszont ő az, aki naponta szenvedő szempárokba kell, belenézzen, aki ott üljön az árva gyermekek ágyánál. Kereszteljen, ha kell, mert a koraszülött csecsemő talán meg sem éri a holnapot. Emellett az orvosokba is öntsön lelket, hogy lelkileg ott tudjanak lenni.

Nagyon hálás vagyok, hogy ott dolgozhattam, bár a legkisebbek, mégis rengeteg dologban adták fel a leckét a szüleikkel együtt. Olyan csodálat él bennem, főleg tisztelet eziránt a szülők iránt, akiknek inkább csak a gyermekük élete a fontos, mindegy, hogyha egész nap ott kell ülniük vele. Hálás vagyok, hogy olyan helyen dolgoztam, ahol minden osztályon egy-egy „családba” csöppentem bele, ahol csak a fejét mozgatni képes kislány fülig érő mosolygással vár.