You are here

Telegdi István (352) · 2022-09 · beszámoló

Publicat de telegdiisti pe Mie, 2022/09/14 - 10:30

Ölelések már a sokadik alkalommal, kézfogások, melyek mögött jól ismert tekintet örül nekem a szemüveg mögött, és új arcok, akik keresik, vagy újra keresik a Felé vezető utat. Leginkább így jellemezhetném a Szeged-Honvéd Téri Református Egyházközségben eltöltött szakmai gyakorlatot.

Telik az idő, már negyedik nyaramat töltöttem a gyülekezetben. Ezt nemcsak onnan érzem, hogy ismerem a város minden fiatalok számára különös jelentőséget hordozó helyét, hanem onnan is, hogy egyre több gyülekezeti tag van, aki többé nem szeretne tegezni, míg mások egy nyugtázó mosollyal kijelentik: tegeződjünk, tőled is telik az idő.

Az irodában is a négyéves rutin mögött ismét felfedeztem új dolgokat. Ibolya néni, a könyvelő leült mellém és mutatta, hogy mik a fortélyai a gyülekezeti adminisztrációnak. Az igehirdetési alkalmakra készülve Dr. Kereskényi Sándor tiszteletes úr a tőle megszokott stílusban tette fel meglepődve kérdéseit, hogy rávezessen arra, amit homiletika órán fókusznak és funkciónak neveztünk.

Az idősek otthonában a nénik már nagyon vártak. Megható volt, hogy idén is az első alkalommal a székely himnuszt énekelték, amikor megérkeztem, megkértek meséljek az itteni életről, arról, hogy kik vagyunk mi, mit szeretnénk, hogyan éljük meg a magyarságunkat Erdélyben.

Annyi mindent elmondhatnék még. Annyiszor keressük a szolgálat helyét a szószéken kívül, a templomon kívül, a közösségekben, a társadalomban. S mindig olyan jó átélni, hogy használ az Isten. Én is átéltem.

Kedd délután van. A Kárász utcai hivatal, ahol a gyakorlatomat végeztem mindjárt zár, a vasárnapi igés-kártyákat vágom. Túl nagyra sikerültek, nem baj, nyugtázom magamban, már az óvodában is mindig azért szólított meg az óvónéni, mert nem tudtam a vonal mentén kivágni a kartonpapírt.

Megnézek egy másik kártyát, hogy lássam a megfelelő méretet. Éppen találok egyet az asztalon, valaki ott felejtette. Vagy inkább Valaki ott felejttette. Véletlenül a zsebembe rakom. Véletlenül. Vagy inkább, Isten most nem akarja azt mondani, hogy rakjam zsebre.

Kiérek a Széchenyi térre. Szokatlan csönd van, vagy csak mint az ember elutazás, elköszönés előtt másként látom a dolgokat. Egy fiatal hölgy várakozik a villamosmegállóban, sírdogál. Csak állok csöndben, nem bámulom. Még jobban sírni kezd. Már-már szinte zokog. Végül odamegyek. Megkérdezem, hogy segíthetek-e valamiben, és átölel. Tovább sír. Egy perc után csak annyit mond szipogva, hogy utazik a pályaudvarra, ma halt meg az édesapja, hazafele tart.

Ilyenkor még teológusként se tudja az ember mit mondjon. Kezdjem vigasztalni? Nyilvánítsak részvétet? Vagy maradjak csöndben? Felajánlom, hogy kikísérem az állomásra, udvariasan megköszöni, de nem kell. Egy zsebkendőt kér, azt elfelejtett magával hozni.

Ösztönösen nyúlok a zsebembe, de zsebkendőt nem találok, csak a múlt vasárnapi igés kártyát, amin azt írja: „…halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé..” (Jel 21,4). Átnyújtom neki. Könnyes szemével rám néz és elcsukló hangon, halkan megjegyzi: ez nem lehet véletlen.

József Attila azt írja egyik versében, hogy Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot. Nekem ma a zsebemben volt.

Vigyétek magatokkal a vasárnapi igét. Vigyétek magatokkal a Krisztustól kapott üzenetet. Vigyétek magatokkal az Isten szeretetét, bármerre jártok! Mert Ő használni akar, és hiszem, hogy használni is fog mindannyiunkat.