You are here

Gáspár Mónika (364) · 2019 · beszámoló

Közzétette gasparmonika · Sze, 2019/09/25 - 16:08

A lelkem útján
Évek óta a kedvenc zenekarjaim közé tartozik az Anna and the Barbies és ahogy Budapestre érkeztem a 4-es 6-os című dala járt a fejemben. Érkezésem utáni reggelen kiderült, hogy a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyerekkorháza felé a 4-es 6-os villamossal kell közlekednem, megtudva ezt az információt mosolyt csalt az arcomra és újra meg újra meghallgattam ezt a dalt, ami így már más értelmet kapott.

Nyári szakmai gyakorlatra jelentkeztem az Erasmus+ programon belül, és mindenképpen a kórházlelkészi tapasztalat gyűjtés volt a célom. Egy ideje már egyre inkább körvonalazódott bennem, így a teológiai tanulmányok befejezésének közeledésével, hogy a kórházlelkészség, a betegek ágya melletti lelkigondozás az, amely hozzám a legközelebb áll és a kompetenciáim alapján is ez az én helyem.

A Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyerekkorháza adott lehetőséget nekem döntésem véglegesítésében, hiszen nagyon sokat tanulhattam az ottani kórházlelkésztől, valamint az ott dolgozóktól, az orvosoktól, a pszichológusoktól, pszichiáterektől, nővérektől és leginkább a csoportfoglalkoztatóktól. Nagyon féltem attól, hogy a szokásos nyári táborok, egészséges, életvidám gyerekek után milyen lesz majd látni azokat, akik betegek és szenvednek. A leginkább attól féltem, hogy nem fogom tudni elengedni azokat az élettörténeteket, azokat a szenvedésteli perceket, aminek szem- és fültanúja leszek/voltam. Ugyanis nekem ezek a dolgok mindig nehezen mentek, nem vagyok az elengedés művészetének túl jó ismerője és sajnos a gyakorlója sem. De mindenképpen megakartam tanulni ezt, hogy ki tudjak mosakodni, hogy ne cipeljem magammal azokat a terheket, melyeket megosztanak velem. Hiszen úgy gondolom, hogy ha nem kezeljük ezeket a megfelelőképpen akkor nem tudunk segíteni másokon és mindemellett magunkat is „mérgezzük”. Ahogyan azt egy debreceni kórházlelkésznő is mondta: „lelkigondozókként szemetesládák vagyunk, amit ki lehet ugyan üríteni, de egy kicsit mindig piszkos marad”. Nekem meg kellett tanulnom kiüríteni…

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. Nem. Olykor nagyon is nehéz volt. Szakmailag azonban egy nagyszerű tapasztalatot és fejlődést tapasztalhattam meg és érhettem el. Olyan betegségekkel is találkoztam, amiről addig nem is hallottam, nemhogy tudjam is azt, hogy mivel jár, milyen következményei lehetnek. Azt az egy hónapot, amit ott töltöttem többnyire a Mentál osztályon voltam, de betekintést nyerhettem a neurológiára és a rehabilitációs osztályokra is. Ugyanakkor a kezelések, vizsgáltok és gyógytornák mellett kevés idő maradt, hogy az ottani gyerekekkel többet beszélgethessek. A kompetenciáimnak és a tapasztalat gyűjtésnek a legmegfelelőbb osztály a mentál volt. Itt a gyerekek nagy része egy hetes kivizsgálásra, megfigyelésre jön be, a kivételes eseteken kívül. Itt azonban nem kívánom különösebben ismertetni azokat a betegségeket, amelyek miatt a gyerekek ott voltak, de a példa okáért egy párat mégis megemlítenék: autizmus, ADHD, értelmi fogyatékosság, aszperger, anorexia, szorongók és öngyilkosságot megkísérlő gyerekek, fiatalok. Minden gyereknek megvolt a maga élettörténete, a maga keresztje, amit magával cipelt és el kellett fogadnom azt, hogy nem tudjuk helyettük vállalni a szenvedést, csupán annyit tehetünk, mint cirénei Simon, hogy egy rövid ideig támogassuk és segítsük őket a terhek cipelésében, mint ahogyan ő Jézus keresztjének emelésében, habár minket senki sem kényszerített.

A csoportfoglalkozások alatt sok minden megnyilvánul, olyan dolgok is, amiket nem vehetünk észre az egyéni vizsgálatok közben. Mindezekből fel lehet ismerni betegségeket, valamint a társadalomba való beilleszkedésük mértékét is. Nagyon sokat tanulhattam ilyen szinten is. Mindemellett az is nagyon jó érzés volt, hogy az emberek tudva arról, hogy nem református vagyok, hanem unitárius, amit minden helyzetben büszkén vállaltam, nem viselkedtek velem sem elutasítóan, sem pedig közönnyel, sőt inkább kíváncsisággal fordultak felém és vallási meggyőződésem felé is, amiről én szívesen meséltem minden érdeklődőnek. Valamint a heti Biblia órákon is nagyon szépen megbeszéltük és elfogadtuk/elfogadták a nézetkülönbségeket, melyek hitelvi kérdésekben is megnyilatkoztak. Nem volt ez nehéz számomra, hiszen egy tömb katolikus környezetben nőttem fel, ahol mindig is ki kellett állnom amellett, amiben hiszek és amit vallok. Unitáriusságom miatt is más voltam és erre mindig büszke voltam, vagyok és leszek. Ezek által pedig csak jobban megerősödik unitárius identitásom.

Budapest, a város maga az ő pezsgésével, kulturális programkínálatával, magyarságával és közvetlenségével teljesen magával ragadott. Szeretem a pörgést, nem vagyok híve a semmittevésnek így ez a hely a barátokkal, a régi ismerősökkel magával ragadott és nem engedte, hogy megálljak. Pont ezért volt különleges, hiszen a nagyapám is mindig azt mondta: „Fiam! Ha megállsz meghalsz! Menj és csináld, amíg van időd, erőd és lehetőséged!”

A korházból haza felé is mindig a 4-es 6-os villamossal utaztam és közben azon gondolkodtam, hogy mindaz, amit megtapasztalok a gyerekek között a lelkemben őrzőm és az úton kimosakodva, a nap végére a lelkem megrostálva már, ahogy Pásztor Anna is énekli „Nézd ezt a csődkupacot, hát ez lennék én, ha kicsit megpiszkálod talán még él” vajon észre vette-e bárki is, vagy zavarta-e őket a nagy pezsgésben a lelkem, amint „kifolyik a számon”? Vagy a „festett arcú maszkok mögé nem lát be a halál” és talán senki sem? És ha igen, akkor lemernek-e ülni mellém mindezt látva esetleg, ahogyan ő is énekli netán „halálfélelmemben, ha a nevem sem tudom” a 4-es 6-oson?